Kikötői dokkok

A hátamra veszem Tsubakit, miután kitártam a szárnyaimat.
- Kapaszkodj.
Elrepülök Tsubaki házához, vigyázva arra, hogy a menetszél miatt ne fázzon.

-Akkor szerencséd van, én viszont átöltözök.- Jelentettem ki, és elindultam hazafelé.
~Ha nem sietek nagyon meg fogok fázni.

- Igen nagyot tévedsz. Tavaly télen titokban órákat edzettem félmeztelenül, és nem fáztam meg.

-Ha így maradsz meg fogsz fázni.- Jelentettem ki, miközben megálltam, és visszafordultam. -A megfázást nem gyógyítja meg az a különleges varázslat.

- Nem érdekes, majd megszárad magától.

-Értem. Akkor legközelebb nem próbálkozok semmivel.- Jelentettem ki, majd elindultam a város felé.
-Át kellene öltöznöd. Ha akarod tudok neked ruhát adni.

- Nem az a gond. Tudod, rajtam van egy különleges varázslat, ami megvéd a haláltól.
Felállok, és a szárnyakat behúzom.

-Bocsánat, hogy segíteni akartam.- Szólaltam meg, majd felálltam, és a kezem Ganternak nyújtottam, hogy felsegítsem.
-Ahogy látom már jobban vagy.

Elkapom Tsubaki kezét.
- Be akarod törni a tüdőmet?

Most az egyszer örültem, hogy megtanultam az elsősegélyt, így sikerült rendbe szednem Ganter légzését. Ezt követően várom, hogy magához térjen.

Kezdek egyre jobban lenni, de a légzésem még nem állt helyre.

Mikor sikerül felérni, szinte azonnal a móló felé veszem az irányt. Kis segítséggel, de sikerül kijutni a vízből, így azonnal azt nézem meg, hogy hogy van Ganter.

Érzem, hogy Tsubaki felfelé húz. Azonban még mindig nem ért célba az áldás hatása.

Végül sikerül elérnem Gantert, és elindulok vele felfelé. Nagyon remélem, hogy időben felérünk, mert már fogytán a levegőm.

Egyre mélyebbre merülök. Érzem, hogy a Sárkánytitán áldása újra működésbe lép, de addig nem tehetek semmit.

Ahogy Ganter a vízbe zuhant, egy kicsit várok, hogy felbukkan-e, de ez nem történik meg. Beugrottam hát a vízbe, hogy kihúzzam.

Elgondolkozok. Lapockáimból előtör a két sárkányszárny.
- Kipróbálok valamit. Várj itt.
Egészen az égig repülök, majd egy lila burok jelenik meg mindenhol az égen, és nekicsapódva, villámok járják át a testem. Ájultan zuhanok a tengerbe, darabokra zúzva egy halászbárkát, ami elsüllyed.

-Nem vagyok biztos abban, hogy tudok segíteni.- Szólaltam meg. Egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy honnan is szerezhetnék információt egy ilyen műveletben.

- Mikor idejöttem, azt mondtam, hogy nem mesélek a Földről. De ha segítesz nekem, egy kaput készíteni, vagy bármi is az, saját szemeddel láthatod majd.

Nem szólalok meg. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Végig tudtam, hogy egyszer úgyis el fog menni, de most ez valamiért rosszul esik.
~Akkor mától, már nincs szüksége a segítségemre.~ Fordult meg a fejemben.

- Rendben. De mostmár elmúlt a fenyegetés. Találnom kell egy utat haza. Köszönöm az eddigi segítségedet.

-Nem vagyok mérges.- Szólaltam meg halkan immár Ganter mellett állva. És valóban ezt is éreztem.

- Szóval ide hoztak hát a tappancsaid... Nem lepne meg, ha továbbra is neheztelnél rám. Kissé elszaladt velem a ló a barlangban.

Ahogy Nanával sétáltam a városban valahogy elkeveredtünk egymástól. Hosszasan kerestem ikrem a városban bolyongva, majd úgy döntöttem, hogy csak megyek amerre az út visz, nem törődve az úti céllal.
~Most Ganter biztos mérges rám. Lehet, hogy nem kellene most találkoznom vele...~ Gondolataimból egy hajó éles kürtje tépett ki Ekkor eszméltem rá, hogy hol is vagyok. Úgy döntöttem, hogy kisétálok hát az egyik móló végére.

Miután órákig kóboroltam a városban, itt állok meg, az egyik móló végében, előttem pedig csak a tenger.